Néha elgondolkozom, hogy is van ez. Most ezek a fehérneműk értünk vannak, vagy ellenünk?
Félreértés ne essék, nem valami furcsa melltartó-ellenes szektába léptem be, még csak nem is a „free the nipple!”-mozgalomhoz kívánok csatlakozni a cikkemmel.
De. Lassan hónapokig kell vadásznom egy-egy viselhető darabot. És viselhető alatt azt értem, hogy ha egy-két óránál tovább van rajtam, akkor sem nyom, szúr, és nem érzem úgy magam, mintha egy modern kalodában lennék. Örülök, hogy a fűző-témát jóval a születésem előtt letudtuk, de az utóda sem remekel valami nagyon hősiesen.
Semmilyen ruhadarabot legyártani nem könnyű, hiszen nincs két egyforma ember: nincs két egyforma cickó sem. Még a sajátjaink sem egyformák! Kicsi, nagy, telt, lapos, ...

Emlékszem, amikor kisgyerek voltam, milyen büszke voltam magamra, hogy elküldtek egyedül a pékségbe bevásárolni, és milyen izgatott voltam, amiért meg kellett szólalnom, és idegenek bácsiknak, néniknek elmondani, hogy mit szeretnék.

Ahogy egyre nagyobb lettem, és egy több mindenre tudtam használni az internetet és a telefonomat, egyre inkább feleslegesnek tűnt a szóbeli kommunikáció, sőt, igazából eltűnt. A szomszédokkal jószerivel csak biccentés szintjén léptünk kapcsolatba, egyre több használati tárgyat, ruhadarabot vásároltam webshopból, házhozszállítással, és ugye elég gyorsan eljutott a fejlődő világ oda, hogy pizzát sem kell telefonon rendelni, hanem Netpincéren szépen lecsekkoljuk a közelben lévő teljes kínálatot, ...

Elnézést kérek az enyhén vulgáris címért, de pár hete ebben a nyers formában csattant fel az agyamban a fenti mondat.
Most érkeztem az életemnek egy olyan szakaszába, amikor arra van a legkevesebb időm, amire igazán kéne hogy legyen: a páromra, a barátaimra, a családra, a kutyára... A takarítás/háztartás és az alvás természetesen zuhanórepülésben kerültek a fontossági lista végére. Bár az alvással inkább csak azért szenvedek, meg bagoly-beállítottságom miatt nagyon igényelném, hogy alhassak 8-ig, de eltelik úgy több mint egy hét, hogy folyamatosan 6 és 7 között kelek, vagy korábban.
Mindezt miért? Mert most álltam a sarkamra és kezdtem küzdeni az álmaimért, hogy újságíró legyek és otthagyhassam a kereskedelmi munkakört. És ...

Nemrégiben elkezdtem nézni a Feleségek luxuskivitelben című sorozatot.

(Itt mindenkinek hagyok egy kis időt, hogy megeméssze az infót. Megvolt? Oké.)

Szóval, az egész úgy kezdődött, hogy pár hete, mikor Anyukáméknál voltam látogatóban, baromi lassan jött le a film, amit tesómmal nézni akartunk, és míg vártunk, benyomta a Dancsó-féle kritikát az aranyásókról. Majdnem sírtam a röhögéstől, és úgy döntöttem, egy részt muszáj ebből megnézni, másnem tanulmánynak.

Nos, tegnap döbbe ntem rá, hogy végignéztem egy egész évadot. Így az első tény, amit leszűrtem az, hogy bármit meg lehet nézni. Bármilyen észveszejtően buta, felszínes, siralmas sz.rt.

Az egész sorozat körülbelül ezekre a mondatokra, gondolatokra épül: ...

Lassan át kéne nevezni a rovatot, találóbb lenne az „Egy pesti lány a volánbuszon” cím, annyit vagyok mostanában úton. A kollégáim mindig elszörnyednek, hogy hányra érek haza munka után, vagy hogy hánykor keltem aznap, hogy beérjek. Kapom néha a csodálkozó kérdéseket: te honnan jársz be? Én, kérlek? Én azt hiszem a múltból! :D

A fatüzelésű kazánon mindenki dob egy hátast, de ezt már túltárgyaltuk. A másik kedvencem, hogy a hagyományos rádió sem igazán működik nálunk, mert egyszerűen nem tudjuk olyan helyre tenni az antennáját, hogy ne recsegjen a zenecsatorna – így maradnak az online rádiók, megszoktuk, megszerettük egyébként, nincs vele semmi baj, de azért kicsit vicces. De a legjobban attól szoktak padlót fogni, hogy ...

Ha már erre hivatkozva hanyagolom szegény blogot hetek óta (bocsánat! :D) gondoltam írok erről is.

Szóval Pesten egy vizsgaidőszak? Az ember felkel szépen kényelmesen, 8-9 körül, kávé, reggeli, aztán bebattyog a könyvtárba. Viszi szépen a kinyomtatott jegyzetet, meg akár a laptopját, és induláskor dob egy üzenetet az orvostanhallgató barátnőjének, hogy „Úton vagyok, bent tali”. Bent, azaz a könyvtárban egy újabb kávéval indítanak, majd kényelmesen felsétálnak valamelyik olvasóterembe. Amíg az orvostanhallgató valóban tanul, addig a kis ovpedes kb. 10 perc után kitépi a haját, elátkozza Mészárost (remélem jó egészségnek örvend Tanár úr!), ezután pedig cikkeket olvas a telefonján, vagy a csoporttársaival beszélget cseten: ...

Elmúlt már nyolc, mire hazaért. Koromsötét volt, rajta kívül senki nem volt az utcán. Az orra, füle, keze, teljesen lefagyott; nem mert bliccelni, az ellenőrök simán megbüntetik 24-én is, inkább gyalogolt.

A hőérzete a lakásba lépve sem lett sokkal jobb. A folyosón hetek óta kiégett a villany, így sötétségben kotorászott a villanykapcsoló után – ám a kattanást nem követte fény.

– Csodás! – csattant fel elkeseredetten. – Kikapcsolni persze ki tudják időben, csak azt nem veszik észre, ha az ember befizette a tartozását – morogta az orra alatt.

Cipőstül becsörtetett a lakásba, az egyetlen, nappalinak és hálónak használt helyiségben feltekerte a radiátort, és kabátban, ahogy volt, egy párnára ülve nekidőlt. Karját ...

A fenti mondat a húgomtól származik; múlt héten írta nekem, amikor éppen „Jézusom, mennyi hó, ne már,  én ezt e g y á l t a l á n nem akarom!” hangulatban voltam. Bár ezen a téren nem tudok eleget tenni a  felszólításnak, tökéletesen értem, mit akart mondani.
Nagyon sokáig hittem a karácsonyi csodavilágban. 12-13 évesen, amikor azért már javában tudják a  gyerekek, hogy nem a Mikulás hozza a csokikat a hótaposókba, hiába mondja az apjuk, hogy látta átesni az  öreget a szomszéd kerítésén... Ha látott is valakit, az tuti nem a Mikulás volt. Ezt tudtuk mi is, én mégis  makacsul ragaszkodtam az angyalkák-Jézuska történethez. Nálunk az volt a szokás, hogy az angyalok díszítik  fel a karácsonyfát, és este, vacsora után ...

Szombaton a buszon ülve, a szállingózó hópelyheket nézve rájöttem: december van. Vagyis vége a száraz novembernek. :D Évek óta szemeztem ezzel a projekttel, nemcsak a kihívás, hanem felhívó jellege miatt. Nem mintha akkora dobra vertem volna, hogy csinálom, de szerintem ez fontos kezdeményezés.

Igazából sokkal könnyebb volt, mint hittem, de ez két dolognak tudható be. Egyrészt, hogy a hónap első felében munkanélküli voltam, másrészt, hogy a másik felét is az eddigi legnyugisabb munkahelyemen töltöttem. Nem hiszem, hogy az első melóhelyemen ilyen egyszerű lett volna a november. Sose felejtem el, mikor egy brutál forgalmú nyári nap után az üzletből kilépve az volt az első gondolatom, hogy valaki vágjon hozzám egy doboz sört, de nagyon ...

December vége felé járt az év. Magas, de hajlott hátú idős férfi ballagott a falu főutcáján. Egyik kezében nehéznek tűnő szatyrot cipelt, fején csálén állt a sapka. Öltözéke kopottas, kezén nem volt kesztyű.

– Na, mi a baj kutyuskák? – hajolt le az egyik ház előtt,  a kis tacsira nézve. – Miért ugat ma mindenki? Ejnye már... Hát nem bántok én senkit se... Senkit se.

Ahogy felegyenesedett a kerítés mellől, megborult lába alatt a talaj. Fél kézzel kapálózva próbálta visszanyerni egyensúlyát, öreg szeme rémülten kapaszkodót keresett. Éppen időben kapta el a villanyoszlopot; kihúzta magát, amennyire fájós, púpos háta engedte. Fején megigazította az elnyűtt kötött sapkát. Valami számára ismeretlen mesefigura képe ...