Elnézést kérek az enyhén vulgáris címért, de pár hete ebben a nyers formában csattant fel az agyamban a fenti mondat.
Most érkeztem az életemnek egy olyan szakaszába, amikor arra van a legkevesebb időm, amire igazán kéne hogy legyen: a páromra, a barátaimra, a családra, a kutyára... A takarítás/háztartás és az alvás természetesen zuhanórepülésben kerültek a fontossági lista végére. Bár az alvással inkább csak azért szenvedek, meg bagoly-beállítottságom miatt nagyon igényelném, hogy alhassak 8-ig, de eltelik úgy több mint egy hét, hogy folyamatosan 6 és 7 között kelek, vagy korábban.
Mindezt miért? Mert most álltam a sarkamra és kezdtem küzdeni az álmaimért, hogy újságíró legyek és otthagyhassam a kereskedelmi munkakört. És persze, tudom, mindenkinek arra van ideje, amire szeretné, mindenki magának osztja be a napját és hasonló coelhoi bölcsességek, de ez azért nem teljesen igaz. Mert akar a halál két munkahelyen gályázni, még ha csak részmunkaidőben is, pláne Pesten! De az egyik melóhely bejelent és aránylag normális fizetést ad, a másik viszont lépésről lépésre közelebb visz az újságíráshoz, viszont csak gyakornoki állás, így kizárólag abból nem élnék meg. És persze emellé vizsgaidőszak van, bár magyar szakon igazán nincs jogom panaszkodni, azért rá kell szánnom néhány órát, hogy beseggeljek annyi fogalmat, ami elég a ketteshez.
Két hónapja áll fönn ez a helyzet, és most érzem, hogy elfáradok. Hogy akkor érek haza este 8 előtt, ha 4.30-kor kelek. Hogy szabadnapom jó, ha egy van egy héten. Hogy a húgommal november vége óta nem tudtam eljutni moziba.
Egyszer, még mikor grafikusnak tanultam (haha), azt mondta az egyik csoporttársam, hogy én már felnőtt vagyok, mert hát dolgozom, külön élek a szüleimtől (akkor éppen egy 5 és fél négyzetméteres szobának nevezett lyukban laktam), számlákat fizetek... Nem tudom. Akkor volt időm mindenre. Részmunkaidőben dolgoztam, és egy kicsit tanulgattam mellé. Csóró voltam, de inkább ezt választottam, mint egy teljes munkaidős állást, zéró magánélettel.
Most sokkal inkább felnőttnek érzem magam, de nem tudom, hogy akarok e az lenni. Valahol örömmel tölt el a tudat, hogy miért csinálom ezt, miért küzdök, de attól még nehéz lemondani bizonyos dolgokról.
Szerencsém, hogy terv szerint ez csak átmeneti állapot, és már pislákol a fény az alagút végén. Remélem odaérek nyugdíj előtt...

Kép forrása: Pinterest