Ha már erre hivatkozva hanyagolom szegény blogot hetek óta (bocsánat! :D) gondoltam írok erről is.

Szóval Pesten egy vizsgaidőszak? Az ember felkel szépen kényelmesen, 8-9 körül, kávé, reggeli, aztán bebattyog a könyvtárba. Viszi szépen a kinyomtatott jegyzetet, meg akár a laptopját, és induláskor dob egy üzenetet az orvostanhallgató barátnőjének, hogy „Úton vagyok, bent tali”. Bent, azaz a könyvtárban egy újabb kávéval indítanak, majd kényelmesen felsétálnak valamelyik olvasóterembe. Amíg az orvostanhallgató valóban tanul, addig a kis ovpedes kb. 10 perc után kitépi a haját, elátkozza Mészárost (remélem jó egészségnek örvend Tanár úr!), ezután pedig cikkeket olvas a telefonján, vagy a csoporttársaival beszélget cseten: „ezt képtelenség beseggelni” „hogy lehet valami ennyire unalmas?” „menjünk inkább kéményseprőnek...”. Azért tizenöt-húsz percenként ránéz a jegyzetre, kihúz találomra egy-két sort sárga szövegkiemelővel, hogy ne úgy nézzen ki, mintha csak feleslegesen fogyasztaná a helyet és a levegőt a könyvtárban. Egy óra körül kimennek egy szűk órára: megebédelnek a kínaiban és kiszellőztetik a fejüket. Ezután leendő orvosunk újfent elmerül tanulmányaiban, és az ovpedes is rászánja magát, hogy bevágjon néhány sort, ami elég a ketteshez.

És hogy zajlik ez vidéken? Az ember lánya, időspórolás címszó alatt inkább megpróbál otthon tanulni. Ami lefordítva körülbelül annyit jelent, hogy takarít, kutyát sétáltat, begyújt, rendet rak – egyszóval bármi más, csak tanulni ne kelljen. Ha nagy nehezen mégis leül a tananyag mellé, fél szeme akkor is a kutyán, nem akar e szökni a kis rosszcsont?

Most mondjuk éppen olyan vizsgára készülök, ahol érdekel a tananyag, de azért kicsit hiányzik a könyvtár nyugodt, motiváló csendje.