Péntek este, amikor már két és fél napja a csapból a dunai hajóbaleset folyt, az egyik barátnőm feltette nekem a kérdést: mit gondolok arról, ahogy az emberek a tömegbalesetekhez viszonyulnak, illetve hogy hogyan értékelem a média részéről ennek a kíváncsiságnak a meglovaglását. (Mint félig-meddig bennfentes.)

Az a nagy helyzet, hogy egy magazin meg az újságírói akkor tudnak megélni, ha kiszolgálják az embereket, ha arról írnak, ami a többséget érdekli. És ez a bulvár, illetve az ilyen katasztrófa-tudósítások. Nézzük az egyik terelő oldalt, ahol social media managerként dolgozom, és a cikkek népszerűségét. Egy júniusi kult programajánlót és az időjárás előrejelzést kb. 70-en, egy gyilkos szerelmespárokról szóló összefoglaló írást több, mint 2000-en, a hajókatasztrófáról kiderült legújabb információt pedig csaknem 1500-an kattintottak le. Ez nagyjából tükrözi is az érdeklődési kört…

Teljesen jogos, hogy ne nevezzük részvétnek és megrendülésnek azt, hogy a baleset után megtelt a környék bámészkodó emberekkel, úgy kellett lezárni a Margit-hidat a gyalogos forgalom elől és a rakpartot teljes egészében. És azt se nagyon, hogy ez a katasztrófa turizmus másnap is folytatódott. Még ha valaki vitt el szál virágot, azt meg tudom érteni, engem is betalált ez az egész, két napig csak ezen kattogtam, és tegnap, amikor megláttam a David Lynch-kiállításon a 7 szál gyertyát ábrázoló képet, leragadtam előtte hosszú percekre.

De mindezek ellenére azt gondolom, hogy van egy határ. Azt gondolom, hogy megemlékezést tartani a koreai nagykövetség előtt egy egyszerű, de sokat számító gesztus. Virágot, gyertyát vinni a baleset helyszínére szintén. Azt is gondolom, hogy bizonyos emberek elvárják, hogy ha ilyen katasztrófában veszíti életét egy szerettük, akkor az kapjon nagy média-visszhangot. Ha nem akarnák, nem nyilatkoznának, megtehetnék. A mai világban, ahol a gyász fekete profilképekkel kezdődik a Facebookon, ott a sajtóban megélt gyász is gyász. Mindenki máshogy dolgozza fel az ilyen, és ehhez hasonló traumákat, van, akinek könnyebb úgy, ha „mindenki” tud róla. Persze nyilván nem mindenkinek, és ha az a hajó magyar turistákkal lett volna tele, egész biztos, hogy ez a hírverés rengeteg ember fájdalmába taposott volna bele.

De. Van egy határ. És kimenni a reptérre kamerákkal a gyászoló családtagok megérkezésekor, és ebből cikket írni, na az túlmegy ezen a határon. Ezek az emberek elbúcsúztak egymástól hazájuk repterén, „írj, ha megérkeztél”, „mindent fényképezz le és mesélj majd el”, és valószínűleg meg sem fordult a fejükben, hogy soha többet nem látják egymást. És amikor ezek az emberek arcukat, könnyeitek takargatva megérkeztek Magyarországra, kamerákkal másztak a privát szférájukba, mert ez jó téma, ebből kattintékony cikk lesz.

És ez az a pont és az a pillanat, amihez már senkinek semmi köze, hiába gondolja azt, hogy neki joga van tudni mindent a balesetről, és az utána történtekről. Nincsenek kifogások, nincs „de”. Emberek legmélyebb gyászába kamerákkal bepofátlankodni senkinek nincs joga.