Emlékszem, amikor kisgyerek voltam, milyen büszke voltam magamra, hogy elküldtek egyedül a pékségbe bevásárolni, és milyen izgatott voltam, amiért meg kellett szólalnom, és idegenek bácsiknak, néniknek elmondani, hogy mit szeretnék.

Ahogy egyre nagyobb lettem, és egy több mindenre tudtam használni az internetet és a telefonomat, egyre inkább feleslegesnek tűnt a szóbeli kommunikáció, sőt, igazából eltűnt. A szomszédokkal jószerivel csak biccentés szintjén léptünk kapcsolatba, egyre több használati tárgyat, ruhadarabot vásároltam webshopból, házhozszállítással, és ugye elég gyorsan eljutott a fejlődő világ oda, hogy pizzát sem kell telefonon rendelni, hanem Netpincéren szépen lecsekkoljuk a közelben lévő teljes kínálatot, és kiválaszthatjuk az ár/érték arányban számunkra legmegfelelőbbet.

Ehhez képest itt vidéken még a postások nevét is tudom. Sőt, beszélgetni is szoktam velük! :D Rendszeresen az ő segítségükkel, közreműködésükkel kerül haza kóborló kutyuskánk. A szomszédokat már az előző bejegyzésemben említettem; volt, hogy egy órát beszélgettünk a szomszéd bácsival kutyasétáltatásból jövet. Sőt, az elsőajtós felszállás miatt itt a buszsofőrökkel is kontaktust teremtünk! Ha az ember heti rendszerességgel ugyanazzal a busszal jár, egy idő után megismerik, akár le is pacsizhatnak egymással. Nekem sajnos erre a mindig össze-vissza beosztásom miatt nem volt lehetőségem, de arra volt már példa, hogy mikor két hét délutános műszak után felbukkantam hajnali ötkor a buszon, csodálkozva nézett rám a sofőrbácsi, hogy eddig hol voltam…

A Netpincér pedig azt se tudja, hol van Dömös. Nem gyakran szállíttatunk házhoz kaját, de ha mégis, akkor bizony fel kell emelni a telefont, beütni a pizzéria telefonszámát, és szépen, artikuláltan elmagyarázni a csajszinak a telefonban, hogy kik vagyunk, és mit szeretnénk. (A csajszi nem diszkriminatív, szimplán eddig egyetlen egyszer vette fel fiú a telefont a kedvenc visegrádi helyünkön.)

Az online shopból történő rendelgetés persze itt is működik. Csak éppen olyan formában, hogy a kétségbeesett futár, ha még nem járt Dömösön, percekig telefonos útmutatást kap, hogy hol és merre, különben nem talál oda hozzánk. Kezdjük ott, hogy bizonyos időközönként újra számozzák a fő utcát. A rutinos szállítók, ha meglátják hova lesz a csomag, a falu határából csörögnek telefonon, hogy melyik számozás szerint adtuk meg a címet – van olyan ház ugyanis, amelyiken biztos, amit biztos, három házszám is van. Nálunk az nehezíti pluszban a történetet, hogy másfél (!) éve átnevezték az utcát, és új számot is kaptunk. Ezzel két probléma van. Az egyik, hogy a földhivatalban azóta sem lett átírva. A másik, hogy a szomszédos utca ugyanarra a névre a hallgat… :D

Kép forrása: Pinterest