December vége felé járt az év. Magas, de hajlott hátú idős férfi ballagott a falu főutcáján. Egyik kezében nehéznek tűnő szatyrot cipelt, fején csálén állt a sapka. Öltözéke kopottas, kezén nem volt kesztyű.

– Na, mi a baj kutyuskák? – hajolt le az egyik ház előtt,  a kis tacsira nézve. – Miért ugat ma mindenki? Ejnye már... Hát nem bántok én senkit se... Senkit se.

Ahogy felegyenesedett a kerítés mellől, megborult lába alatt a talaj. Fél kézzel kapálózva próbálta visszanyerni egyensúlyát, öreg szeme rémülten kapaszkodót keresett. Éppen időben kapta el a villanyoszlopot; kihúzta magát, amennyire fájós, púpos háta engedte. Fején megigazította az elnyűtt kötött sapkát. Valami számára ismeretlen mesefigura képe volt a rajta. A lányáék felejtették nála, mikor utoljára meglátogatták az unokájával. Három éve... A fáradt szempár egy pillanatra kitisztult, majd el is homályosodott. Az öreg, mintha csak arcán simítana végig, letörölte a kósza könnycseppet ráncok barázdálta arcáról.

– Olyan legény vagyok én, olyan, de olyan legény...! – zendített rá újra, s hangosan énekelve folytatta útját, mintha misem történt volna.

A harmadik háznál megállt, és becsöngetett.

– Pista öcsém! – kurjantotta el magát boldogan, mikor kinyílt a bejárati ajtó, és egy magas, kopasz férfi jelent meg benne. – Hát jöttem boldog karácsonyt kívánni nektek!

Pista a kerítéshez sétált, kezet nyújtott az öregnek. Érezte, hogy lefagytak az egykor dolgos kéz ujjai.

– Köszönjük szépen, kellemes ünnepeket neked is!

– Nézd, mit hoztam neked! – az öreg felragyogó arccal egy üveg, Isten tudja milyen bort húzott elő a szatyrából.

– Ugyan már, kedves uram, ezt igazán nem fogadhatjuk el! – próbálta hárítani Pista az ajándékot.

– Jaj, dehogynem, nektek hoztam, nekem igazán nem kell! – kiabált még mindig lelkesen az öreg, majd kissé lejjebb vette a hangját. – Te, Pistám... Múltkor adtál nekem tízezret... Én azt istenbizony megadom... De nem adnál még ötöt?

Pista szóra nyitotta a száját, majd egy hang nélkül becsukta. Belenézett az öreg zavaros szemeibe és egy halkat sóhajtott.

– Maradj itt, mindjárt jövök.

Sokáig volt el. Legalábbis az öreg így érezte.

– Hát ezt nem hiszem el... Látod kutyuska, milyen gazdád van? Nem segít, a jó édes anyját neki... Most mehetek a Bérczeshez, ő aztán... Tán még ajtót se nyit! Pedig igazán nem sok pénz az, és tudja ő, hogy megadom, mindig megadom, na de ilyet, miket gondol ő rólam mégis?! Milyen gazdád van kutyuska?!

Ebben a pillanatban újra nyílt az ajtó: Pista felesége állt ott, egy szatyorban két nagy ételhordó dobozt hozott.

– János bácsi! – mosolyogva a sietett a kapuban morgó öreghez. – Tessék, vigye ezt el, boldog Karácsonyt!

Az öreg tétován, félig tátott szájjal nézett az ételre.

– Mariskám – szorította meg a kerítést fél kézzel. – Mariskám, én...

– Benne van a pénz is János bácsi – felelt csendesen a ki nem mondott kérdésre az asszony.

Az öreg mohón kapott a dobozok után; ahogy értük nyúlt, megcsapta a halászlé és a pulykasült illata.

– Köszönöm kedveském – biccentett az öreg széles vigyorral az arcán. – A viszontlátásra, még egyszer boldog Karácsonyt!

Elfordult a kerítéstől, és új dalba kezdett: "Fel nagy örömre, ha született..." Érces hangja messze szállt a kihalt utcán.

Ez is Karácsony.