Emlékszem, amikor kisgyerek voltam, milyen büszke voltam magamra, hogy elküldtek egyedül a pékségbe bevásárolni, és milyen izgatott voltam, amiért meg kellett szólalnom, és idegenek bácsiknak, néniknek elmondani, hogy mit szeretnék. Ahogy egyre nagyobb lettem, és egy több mindenre tudtam…

Lassan át kéne nevezni a rovatot, találóbb lenne az „Egy pesti lány a volánbuszon” cím, annyit vagyok mostanában úton. A kollégáim mindig elszörnyednek, hogy hányra érek haza munka után, vagy hogy hánykor keltem aznap, hogy beérjek. Kapom néha a csodálkozó kérdéseket: te honnan jársz be? Én, kérlek?…