Elmúlt már nyolc, mire hazaért. Koromsötét volt, rajta kívül senki nem volt az utcán. Az orra, füle, keze, teljesen lefagyott; nem mert bliccelni, az ellenőrök simán megbüntetik 24-én is, inkább gyalogolt.

A hőérzete a lakásba lépve sem lett sokkal jobb. A folyosón hetek óta kiégett a villany, így sötétségben kotorászott a villanykapcsoló után – ám a kattanást nem követte fény.

– Csodás! – csattant fel elkeseredetten. – Kikapcsolni persze ki tudják időben, csak azt nem veszik észre, ha az ember befizette a tartozását – morogta az orra alatt.

Cipőstül becsörtetett a lakásba, az egyetlen, nappalinak és hálónak használt helyiségben feltekerte a radiátort, és kabátban, ahogy volt, egy párnára ülve nekidőlt. Karját széttárta, tenyerét a rácsokra tapasztva melengette.

Egy órát is ülhetett így. A lakás lassan felmelegedett, a kabátot már levette. Kinyújtotta eddig törökülésbe tekert lábait, majd feltápászkodott. Magas, sovány fiatalember volt, szürke szemekkel, fazontalan fekete hajjal.

Kabátját hanyagul a földön húzva a konyhába indult. Az elnyűtt bőrkabátot a székre dobta és kitapogatta a konyhaszekrényen második fiókot. Egy nagy csomag mécsest és néhány nagyobb gyertyát vett elő. Lecsapta a konyhapultra, majd az egyik hosszabb gyertyát meggyújtotta. Gyorsan pislogott párat; még az egyetlen gyertya fénye is szokatlan volt a monoton félhomály után. Főzni nem volt kedve, de nagyon vágyott valami meleg ételre. A felső polcon kotorászva szerencsére talált még egy zacskós levest. Gyorsan vizet tett a tűzhelyre, és magában hálát adott érte, hogy legalább gáz van a lakásban.

A forró levessel aztán visszatért a nappaliba, és leült a dolgozószobának kialakított sarokba. Ahogy a gyertya fénye az íróasztalra esett, megtorpant. El is feledkezett a fenyőágról, amit egy érzelmes pillanatában tört le pár napja hazafelé jövet, amolyan karácsonyfa pótlékként. Újra elöntötte a keserűség.

– Karácsony, mi? – nagy koppanással letette az asztalra a gyertyát és a tányért, szinte lerogyott a székre. Állát összekulcsolt karjára fektette, és kinézett az ablakon. Szállingózott a hó, a szomszéd lakásból nevetés, koccintás zaja hallatszott.

Egész délután a városban ténfergett. Kettőig dolgozott; amint lejárt a munkaideje, kirúgták. Fél éven belül már harmadszorra. Persze érezte ő is, hogy sem a ruha-, sem a cipőbolt, és a gyorsétterem sem neki való munka. Művész volt. Írni szeretett és tudott. Megadott számok alapján sorba rendezni a cipősdobozokat nem volt képes. Belezavarodott, elkalandozott, amúgy is utálta a matekot világéletében. Az étteremben egy hónap után is összekeverte a hamburgereket, a ruhaboltban pedig simán megmondta az egyik törzsvásárlónak, hogy a kiválasztott ruha kövéríti… A kereskedelem nem az ő világa volt. Túlságosan elvont és őszinte volt ehhez a munkához, de valamiből fizetnie kellett a számláit. Legalább egy lakást örökölt az apjától; ha még albérletet is fizetnie kéne, már rég az utcán lenne.

Két hónapja jött el a mélypont, amikor a laptopja felmondta a szolgálatot. Sem új gépre, sem szervízre nem futotta. Addig még lehozták egy-két cikkét különböző újságok, néha egy-egy novelláját is. Ezekkel a kis plusz bevétekkel kihúzta, amíg két munkahely között volt, sőt néha egy kis szórakozásra, mozira vagy színházra is futotta belőlük. Gondolt rá, hogy bejár a Nyugatinál lévő internet kávézóba írni, de egyszerűen nem tudott abban a közegben alkotni. Zavarta a mellette ülő másik ember, zavarták a drágán pergő percek, és a földszintről felhallatszódó nevetés.

– Nesze neked karácsony! – szomorúan bámult a tányér alján maradt kevés kihűlt levesre. – Miért kéne most hálásnak lennem? Hogy van legalább gyertyám?

Dühösen kirúgta maga alól a széket, és fel-alá járkált a szobában.

– Végül is, nem fagyok meg, és gyertya is van, csak épp kaja nincs a hűtőben, de legalább nem romlik meg semmi, amíg vissza nem kapcsolják az áramot… – ökle elkeseredetten csattant az üres falon.

Válaszul valami morgás érkezett a szomszédból; késő volt már a csapkodáshoz.

– Legalább lenne egy macskám, vagy kutyám… Nem lennék ennyire magányos! – tovább rótta a köröket a szobában. Maga sem tudta kihez beszél, csak jólesett hangosan kiengednie magából a keserűséget. – Bár, még egy állatot etetni, és fűteni a lakást akkor is, mikor nem vagyok itthon… Áh, végképp nem bírnám. Persze, ezekről nem szólnak az ünnepi írások, novellák! Mi van azokkal, akik egyedül vannak ilyenkor, és zacskós levest esznek gyertyafénynél, egy kicseszett fenyőág társaságában?! Akiket szenteste rúgnak ki a munkahelyükről, mert csak azért kellettek, hogy a karácsonyi hajtásban segítsenek… Hogy fogok munkát találni januárban?

Lerogyott a szoba közepén a szebb napokat látott rongyszőnyegre. Percekig csak ült, magába roskadva.

– Ez az – egyenesedett fel hirtelen. – Ez az! Erről kéne írni! A magányosak, elveszettek karácsonyáról, az én karácsonyomról!

Felpattant, és az asztalhoz rohant. Papírt és tollat rántott elő a fiókból, el se helyezkedett rendesen a széken, máris szántotta a lapot, csak úgy szaladtak ki belőle a szavak. Egy órán belül minden félelme, kétségbeesése, keserűsége ott feketéllett a lapokon. Elégedetten hátradőlt. Az írás mindig fellelkesítette, bátrabbá tette a bizonytalan jövővel kapcsolatban.

– Két nap múlva kinyit az internet kávézó. Reggel első dolgom lesz, hogy bemegyek és legépelem a novellámat. Elküldöm pár helyre, még kitalálom hova. Talán kihúz majd a bajból…

Ez is karácsony.