Másfél hete elvittem a bringámat a régi szerelőnkhöz. A srácok kis porbafingó korom óta ismernek, Tamás szerintem az összes biciklit fel tudja sorolni, ami valaha a hátsóm alatt volt. Kérdezte is azonnal, ahogy a ktm-mel az oldalamon meglátott, hogy nocsak, országútis lettem? A bólintás és a fejrázás elég érdekes egyvelegével válaszoltam. Az ugyanis túlzás, hogy versenybringás lettem, van egy gyönyörű ktm stradám, de azonkívül, hogy megvettem jó két éve, nem sok közünk volt eddig egymáshoz. Az exem országútit akart, hát nekem is az lett, de ennyi.

Tegnap aztán egy Velencei-tó körrel felavattuk az én régi-új bringámat. Már a próbaúton, a szerviz után, megmozdult bennem valami, ahogy ráültem és megtekertem, de igazából a domináns érzés még mindig az volt, hogy amióta megvan, nem érzem magam biztonságban rajta. Konkrétan féltem...  Hiszen én a bátyám lestrapált montijával kezdtem, utána jött a trekking, mindkettő egész más stílus.

Nagy nehezen lejutottunk Agárdra (a vonatnál már csak a héven szeretek jobban biciklit utaztatni), gyors bekentük magunkat naptejjel, és nekilódultunk. És megint az az érzés. Ez a gyönyörű, karcsú országúti, csak egyet tekerek rajta és már csak úgy süvít alattam. Mindegy volt a 40 fok, a tűző nap, hogy hólyagosra égett a hátam. Csak a menetszél számított és a két kerék. Mindegy volt az a néhány emelkedő, de még a csodálatos kilátás is. Az izmaim feszülése, a váltó halk kattanása, a kerék surrogása.

Kicsiként, mikor mindig a bátyámat utánoztam, a királyság csúcsa volt kéz nélkül, a kormányt elengedve tekerni. És én, aki két évig annyira bizonytalan voltam az országútin, hogy ráülni alig mertem, néhány kilométer után boldogan vigyorogva emeltem magasba a kezeimet, élvezve ahogy a menetszél átsuhan a hónom alatt, és hogy a nyereg máshol nyomja a fenekemet. :D
Tegnap körbetekertem a Velencei-tavat. És valahol, útközben, országútis lettem.