Én voltam az ő babikája (és a húgom, természetesen). A legügyesebb, a legtehetségesebb, a csillagom, akinek a rajzai halomra álltak a vitrinben és polcon, és aki mindig rajzolt valami szépet a Papának. Aki minden bizonnyal valami csodálatos karriert fut majd be, akármilyen szakmát is tűzzön ki céljául, hiszen ő a Papa szeme fénye. Most pedig ott tartunk, hogy egy hangzatos, „menj a pics.ba az anyáddal együtt!” mondattal rám vágja a telefont.

Emlékképek villannak be a gyerekkoromból. Magas volt és pocakos, mindig borostás, és mindig visítottunk, hogy: Papa, szúúúr! Tetoválás volt a karján, egy évszám, egy átszúrt szív és egy név, és nagyon menőnek tartottam, és mindig kerestem a mintákat a karját borító szőr alatt. Ha az ölébe ültem, amíg vacsorázott, kis katonákkal etetett közben, és megengedte, hogy megsimogassam a kezében a kiscsibét. Rossz emlékem csak egy van, amit akkor nem is értettem, csak annyit láttam, hogy a Mama szomorú és dühös, és hogy a Papa nincs itthon, és a Mama felhívni se tudja, mert elvitte magával a telefont, „mert az az övé”.

Persze, időközben eltelt jó néhány év. Mindenféle családi viták, problémák miatt megszakadt a kapcsolat. Pár éve próbáltuk újra felvenni a fonalat, de ez kimerült néhány telefonhívásban. Valahol azt gondolom, hogy öreg, nyilván nem makkegészséges, és ott van vele a mentális kissé instabil lánya. Nincsenek könnyű helyzetben. De meddig tart a határ, hogy mindenek felett segíteni kell a családot, és mi az, ami már a „mindenek felett”-en túl van?

Sok mindent le lehet nyelni: hogy valaki morgós, háklis, követelőző, önző vagy hálátlan… Nem tartja be az orvos által előírt szabályokat, és sorolhatnám. Ezeket mind fel lehet jegyezni a mentegető listára, hogy már öreg, és fáradt. De azt, hogy amikor nem beszéltünk kb. másfél éve, abból áll egy telefonbeszélgetés, hogy szidja az Anyámat és az Apámat? Ezt nem lehet mivel menteni. Az ezt megelőző eszmecserénknél, ha jól emlékszem, engem szidott: hogy milyen hülyén csinálom a dolgaimat, ő megmondta, hogy nekem ennek és ennek kéne lennem (persze, politikusnak vagy mikrobiológusnak), hogy az a fiú bizony nem lesz befutó, és különben is, csak elsinkófálom itt az életemet, mint az Anyám, pedig milyen ígéretes, okos kislány voltam. Ezt még lenyeltem, elfér a mentegető címke alatt, nem lóg ki a sarka sem. De ami sok, az sok.

Egyik szülőm sem szent. Van konfliktusom kisebb-nagyon arányban mindkettőjükkel. De azt nem hagyom senkinek, hogy szidja őket, mint a bokrot.

És akkor itt felmerül a kérdés: mi lenne a helyes ebben a helyzetben? Segíteni a Papát, főleg most, hogy kórházban van a lánya, legalább néha egy-egy telefonnal, hogy ne érezze magát annyira egyedül, vagy meghúzni képzeletben azt a vastag, piros vonalat, hogy eddig, és ne tovább?

A kép illusztráció, forrása: pexels.com