– Szia, mi van veled? Teljesen eltűntél! Még mindig vizsgázol? – érdeklődő, örömteli vigyor egy szaktársam, barátnőm arcán, akit kb. három hete nem láttam.

– Jaj, nem, másfél hete végeztem! – ráztam a fejem mosolyogva.

– Áh, értem már! Pasi van a dologban, ugye? Akkor szoktál így eltűnni… – egy sokat sejtető tipikus női pillantás, és egy alig látható kacsintás.

Szerelem? Az lenne?

Az egész egy szemináriumi dolgozattal kezdődött. Arra még emlékszem, hogy kiválasztottam a dolgozat témájául szolgáló verset – a következő emlékem pedig az, hogy ülök a könyvtárban a padlón, fülig elmerülve Ady leveleiben.

Eredetileg egy Hatvany Lajosnak címzett irományt kerestem, a Hunn, új legenda című vers keletkezésének elemzéséhez.  De teljesen beszippantott a gyűjtemény. Egészen másfajta Adyt ismertem a sorok között, mint irodalom órán.

Ez az Ady elsősorban barát volt és szerető, és csak azután költő. Egy végtelenül intelligens, éléslátású és érzelmes férfi. Világéletemben azt vallottam, hogy aki olyan verset tud írni, mint a Párisban járt az ősz, annak egyszerűen gyönyörű lelke van, és ezek a levelek csak megerősítettek ebben. Éretlen kiskamaszként követelte magának a szeretetet, de gyermeki odaadással viseltetett azok iránt, akik fontosak voltak neki. És egy érett, felnőtt férfi szemével és eszével látta a világot és jövőjét.

Önmaga legkeményebb kritikusa volt, de más véleményét igencsak fenntartásokkal kezelte. Hatvany Lajos aggódása ez alól kivétel: ő annyira a költő elevenébe talált, mint talán soha senki. Saját rejtett, önmarcangoló kétségeit vágta Ady fejéhez, aki erre egy nagyon őszinte levéllel és egy zseniális verssel reagált.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy a Lédának írt leveleket úgy olvasom, mintha nekem szólnának: szívem hevesebben ver, és fejemben azonnal fogalmazódik a válasz. Ezzel együtt elönt egy fajta felháborodással vegyes féltékenység Brüll Adél iránt: hogyan lehetett ezeket a leveleket válasz nélkül hagyni? Hogyan lehetett más pasikkal kacérkodni ilyen sorok olvasása után? Persze az is igaz, hogy az én rajongó szerelmemre talán hamar ráunt volna ez az örökmozgó, örök „meg-nem-értett” férfi.

A leveleket olvasása felért egy-egy randevúval, sokszor egy-egy pohár bor társaságában olvastam őket – de ez idő után ez már nem volt elég. Többet akartam: többet tudni, többet érteni, többet érezni belőle. Bejártam a Petőfi Irodalmi Múzeumba verseinek eredeti kéziratait olvasni. Nem is olvastam, csak megbűvölt óvatosággal forgattam kezem között a lapokat, miközben szép lassan tudatosult bennem, hogy ezeket a sorokat valóban Ő vetette papírra, ő jegyezte rá a dátumot, és ő tette el gondosan a fiókjába, aminek köszönhetően fennmaradt az utókornak. Órákig csak az írásképét elemeztem: kerestem benne a személyiségére utaló jeleket. Érdekes kettősség volt a férfias macskakaparás, és a gyerekesen kerekített jellegzetes „a” betű, a kiegyensúlyozott íráskép és az ő állandó mozgásban lévő élete között.

A múzeumban a személyes tárgyainál is sokat időztem. Igazából egynél: a cigarettatárcájánál. A beépített öngyújtós bőr tárca valahogy annyira tipikusan adys volt, és nemcsak azért, mert sokat dohányzott, hanem mert a cigaretta szerves része a róla kialakult flegma, szabályokat semmibe vevő férfiképnek. Látom maga előtt, ahogy a parázsló Princesas társaságában írja a legszebb, legjobb, legmegosztóbb verseit, amik naggyá tették őt.

Elutaztam Párizsba is, végigsuhantam Szent Mihály útján nesztelen, megnéztem a mai Quality Hotel Opera Saint Lazare-t, ami az ő korában Hotel de l’Europe volt, és ahol 2008-ban még emléktáblát is avattak a tiszteletére, hiszen rengetegszer szállt meg ott, mert közel volt Léda párizsi lakásához. Olvasgattam a Párizsban vagy Párizsról írt verseit, az ő Párizsát akartam látni és érezni.

Beleolvastam azokba a verseibe is, amiket nem tanítanak az iskolában. Amikre Hatvany Lajos és Földessy Gyula is azt mondta, még Ady életében: érződik rajtuk, hogy a költőt elkapta az ihlet, de írás közben az alkoholmámor is, és látszik a törés a kész műben. Aggódtak érte, nem alaptalanul.

Én is aggódtam volna. És mint minden, elfogult, rajongó szerelmes, aki egy függőért van oda, hiszem, hogy ha valódi társa lett volna, ha társa lehettem volna, akit nem csak múzsaként tisztel, akkor zseniális élete nem ért volna ilyen gyorsan véget.

Képek forrása: Székely Aladár felvétele, saját fotó a kéziratról, szimma.hu