Vagy talán inkább viszont-nem-lát… 3 év és 2 nap után, egy hét múlva: végre vége lesz. Nem áltatom magam azzal, hogy örökre, de legalább egy időre remélem búcsút inthetünk egymásnak.

Nagyon sok mindent tanultam ezalatt a három év alatt – leginkább az emberekről. És nem csak a vásárlókról… Haladjunk talán a negatívak felől pozitív(abb)ak felé, hogy ne vegyem el az életkedvetek a cikk végén! :D

Kezdjük talán a legfrissebbel: sokadszorra futok bele abba, hogy miután felmondtam, hirtelen minden megváltozik: eltűnik a kedvesség, az érdeklődés, a kommunikáció minimálisra redukálódik, és szigorúan a melóra korlátozódik. Ha felmondtál, már nem érdekes, milyen napod volt, mi bajod van, mit szeretnél, csináld a dolgod és kész. Ez nyilván nem a kollégákra, hanem a főnökségre vonatkozik. Most a legutolsó helyen, kódoljuk őket szín szerint, és legyen Zöld, szóval ez itt különösen kiélesedett. Még az első, ruházati melóhelyemen, a Pirosnál sem voltak ennyire szőrszálhasogatóak, a 30 napos felmondási határidőt illetően. Ha úgy jött ki a beo, hogy a felmondásom 28. napján dolgoztam utoljára, akkor aznap kiléptettek, és ennyi. Itt pedig, ha jól számolom, 4 és fél óra munkán rugóznak már napok óta. 4 ÉS FÉL ÓRÁN. Kicsit úgy érzem, ez mindennek legalja. Becsülettel ledolgoztam a megbeszélt/kialkudott felmondási időmet mindenhol, de nem vagyok hajlandó három nap alatt egy egész heti munkámat elvégezni, főleg, hogy már a következő munkámmal szeretnék foglalkozni. A Sárgánál is az addig kedves-mosolygós főnököm hirtelen stílust váltott, mikor felmondtam és jeleztem, és kéthetes felmondási idővel távoznék, mert vidékre költöztem és meghalok a bejárástól. Konkrétan nekiállt fitogtatni a hatalmát, hogy ugye tudom, hogy joga van ragaszkodni a 30 naphoz? Nem akartam visszakérdezni, hogy ugye ő is tudja, hogy ha nem akarok, nem jövök be, és nem tud velem mit csinálni, mert egy ekkora cég minek perelne be egy sz.ros részmunkaidős pénztárost?

Sok mindent tanultam persze a vevőkről is… Foglaljuk össze talán néhány aranyköpésben.

• „A múltkor a kollégái kizavartak az üzletből záráskor (nem, nem zavarták ki), szóval magának kötelessége itt ülni a kasszában és készenlétben várni, hogy én idejöjjek fizetni.” Az úriembernek másfél percet kellett rám várnia, mert takarítottam a másik kasszát.
• *utolsó páras cipőnél* „Nagyon tetszik ez a cipő van még belőle az üzletben? De nem kell leárazva, elviszem teljesen áron! Biztos nincs? De nem kell, hogy le legyen árazva!” Utolsó pár, csak ennyit mondok UTOLSÓ PÁR.
• „Kisasszony! Nem a leértékelt áron húzta be a paprikát! Kérem vissza a különbözetet!” *szemöldök ráncol, vezetőt hív, VISSZAAD 40 FORINTOT*
• „Én pontosan tudom, hogy ez a cipő-csere dolog csak a jóindulatukon múlik, és igazán próbálom meghatni magukat!” Nem jött össze. Kőszívűek vagyunk.
• „Elnézést, meg tudná mondani, hogy ez a (mirelit, egész) pizza hány szeletes??” Ahányra vágjátok...
• „Hé, hát hallottam, hogy elmegy a csontos! Jönnék én dolgozni a helyére!” Érdekes mód a csontos egyszer az életben nem a testalkatomra vonatkozott...
• „Nem próbáltam fel a cipőt csak a lakásban! *Sár, kavics, fűszál a talpba ragadva* Jó, kicsit koszos az előszoba.” FŰ NŐ BENNE, ÉS FEL VAN SZÓRVA MURVÁVAL?
• „Hé, te szemüveges, gyere már ide! Az egyik cipő nagy a lábamra!” Rá van írva, hogy egy szám eltérés van a két fél között...
• „Szatyrot? Olyan csörgős papírszatyruk van? Akkor nem kérek...” Mert a műanyag nem csörög?

(Két bejegyzést írtam már ebben a témában:

egy régebbi, még a Pirosnál szerzett tapasztalataimat itt olvashatjátok: https://martensmesek.blog.hu/2019/03/26/azt_hitted_mindennek_van_hatara

a Zöldnél pedig a nyugdíjasokkal akasztottam össze a bajszomat: https://martensmesek.blog.hu/2019/02/17/szatyrot_szamoljak_hozza)

A fentiek fényében még nekem is hihetetlennek tűnik néha, de elképesztően normális emberekkel is találkoztam. Akik bocsánatot kérnek, mert zárásig húzták az időt, és az utolsó pillanatban jöttek a kasszához. Akik tök hálásak csak azért, mert normálisan elvégzem a munkám: „csak azt kívánom kedved, hogy önnek is olyan kiszolgálásban legyen része!” mosolygós nénik, és bácsik, nagypapák, akik ipari mennyiségű csokit vásároltak az unokáiknak, és otthagynak nekem egy szeletet a kasszánál. Olyan vevők, akik azért keresik a vásárlók könyvét, hogy DICSÉRETET írjanak bele, csak mert segítettem nekik az önkiszolgáló kasszánál. Akik egy fejetlen karácsonyi hajtásban megértő mosollyal és néhány kedves szóval enyhítik a nyomást és az idegbajt. Tényleg csak ennyi kell.

Összességében, kaptam hideget-meleget: indokolatlan bunkóságot és hálás pillantásokat. Olyan kollégákat, akikkel már másfél éve nem köt össze munkahely, de a barátság megmaradt. És ezekért tényleg megérte, de nem fog hiányozni! :D

Kép forrása: pexels.com