A fiatalok körében egyre kevésbé népszerűek a művészeti egyetemek (a 2018-as felsőoktatási felvételi alapján a 10 legnépszerűbb egyetem közé egyik sem került be), de aki mégis ezt a pályát választja, azelőtt hosszú, nehéz, de izgalmas kihívásokkal teli út áll, aminek ki tudja, mi lesz a végén? Nemcsics Klári mindössze 25 évesen több meseszép menyasszonyi, illetve koszorúslány ruha büszke tervezője és kivitelezője; arról beszélgettünk, hogy honnan indult el a divatszakma irányába, hol tart most, és mik a jövőbeli tervei.

Klári, hány évesen kezdtél el komolyan érdeklődni a divat, mint szakma iránt?

Általános iskola után a Modell Divatiskolában kezdtem tanulni, annak a gimnáziumi részén. Az alapórák mellett voltak művészeti tantárgyaink: itt találkoztam először tervezéssel, a trend fogalmával, változásával, ciklikus visszatérésével. És itt jöttem rá, hogy jobban érdekel a divat, mint az átlagembert. Az érettségiig csak belekóstoltunk a szakmába, utána viszont lehetőségem volt a suliban elvégezni egy jelmez- és díszlettervező képzést. Ez az egy év csak erről szólt, és utána nyáron el kellett végezni egy elég komoly gyakorlatot a sikeres vizsgához.

Hol végezted el ezt a gyakorlatot?

Ez egy színházi gyakorlat volt, a Stúdió K Színházban, amit nagyon élveztem, de sajnos itt jöttem rá arra is, hogy jelmeztervezőként elhelyezkedni nagyon nehéz. Igazából kapcsolatok kellenek hozzá, az pedig nekem nem nagyon volt, és alsóhangon egy Képzőművészeti Főiskola, de mivel azzal sem garantál a siker, feleslegesnek tartottam elvégezni. Végül a férfi-nőiszabó képzés felé vettem az irányt.

A vizsgamunkád Eliza Doolittle karaktere volt a My fair lady című darabból. Volt valami oka annak, hogy pont őt választottad?

A színdarab, amiből szereplőt kellett választani, meg volt adva, az egész osztály ezen dolgozott. Mindenkinek választania kellett egy stílust, amiben dolgozni szeretne. A mű a századforduló környékén játszódik, körülbelül a Titaniccal egyidőben, és engem ez inspirált, ez adott ötleteket. Elizának azt a ruháját terveztem meg, amit a bálban visel, amikor már Higgins professzor „partiképesre” csiszolta a stílusát. Azért erre esett a választásom, mert a báli ruha olyan tipikus lányos dolog, amit mindenki szeret, pláne felvenni. Ez egy szecessziós ruhadarab volt, és egészet én varrtam meg. Ez nem lett volna kötelező, hiszen alapvetően tervezést tanultunk, a kivitelezést, a varrást magát alig. Ez volt a másik momentum, ami motivált a következő képzés elvégzéséhez, szerettem volna rendesen megtanulni profin szabni, varrni, hiszen ha igényesen el tudok készíteni egy ruhát, azt már csak egy lépés választja el a tervezéstől.

2015-ben végeztél a Modell Divatiskolában. Utána merre indultál?

Egy esküvői ruhaszalonban kezdtem dolgozni, igazából a szabóképzés útján kerültem oda. Méretre igazítást, javítást végeztem itt: gyöngyök, csipkék fel- és visszavarrása, és emellett fotóztak, amikor be kellett mutatni egy újabb modellt.

Ez elég klasszul hangzik! Mégis, ha jól tudom, nem sokáig dolgoztál itt.

Valóban nem. A munkával nem volt semmi bajom, szerettem, de a mentalitással nem tudtam azonosulni. Pénzt akartak minden áron, akár olyan ruhákból is, amik már nem voltak szépek, vagy egyenesen szakadtak. Úgy éreztem, ez a rossz oldala annak, amit én tanultam, hiszen ez már nem a kreativitásról, az új ruha tervezéséről szólt, hanem lényegében egy használt sz.rból csináltak valamit, ami nem nézett ki annyira rosszul. Nekem nem jött be, hogy lényegében átverjük a menyasszonyokat, hogy új ruhaként adunk el valamit, amit csak kihúztunk a „még menthető” zsákból, és varrtunk egy kis csipkét meg gyöngyöt.

Mit gondolsz, ez a hozzáállás mennyire jellemző a szakmában?

Ez leginkább a kelet-európai régióban jellemző, adja magát a helyzet, hiszen itt az emberek inkább bérlik a ruhát, minthogy megvennék, vagy varratnák. Igazából spórolni szeretnének, de így is feleslegesen nagy összeget adnak ki egy ruhára, úgy értem, nagyon el vannak szállva az árak.

Jelenleg, mint már említetted, a Mod’Artban tanulsz. Milyen lehetőségeid vannak további tapasztalatszerzésre?

Itt úgy van, hogy magunknak kell gyakorlati helyet keresnünk. Ez amolyan félkészítés az életre, hogy ne gondoljuk egy percig se, hogy olyan szakmát választottunk, amiben könnyű érvényesülni. Én jelenleg Várhegyi Éva kalapszalonjában vagyok gyakorlaton, és kalapokat díszítek. Igazából nagyon izgalmas, soha nem nyúltam még kalapokhoz! Ismersz engem, imádom a kiegészítőket, szokásom extravagáns dolgokban megjelenni, így nagyon közelinek érzem az témát. Lenyűgöző, hogy egy kalap elkészítésében mennyi idő van: akár egy teljes hét is lehet!

Van esetleg kedvenc munkád?

Koszorúslány- és menyasszonyi ruhákat varrtam már. Nincs kedvenc fazonom, vagy anyag, amivel különösen szeretek dolgozni, a hangsúly a megrendelőn van. Egy nyitott megrendelő, aki képes elfogadni a szakmai szemmel javasolt változtatásokat… Maga a tökély! Az ilyen emberekkel élmény dolgozni, akármilyen ruhát is kell készíteni.

Mit szólt a családod a választott szakmádhoz?

Szerencsémre mindenki támogatott, de édesapám volt az, aki az első pillanattól kimondottan jó ötletnek tartotta, mondván: ruhára mindig szükség lesz! Ő korábban dolgozott is varrodában, és összehozott az egyik régi kollégájával, később tőle vettem az első varrógépemet is. Nagyon jó volt egy olyasvalakivel együtt dolgozni, aki hosszú évekig volt a szakmában.

Hogyan látod a jövődet, mint szabó vagy akár divattervező?

Nagyon szeretnék egy jól működő, kreatív csapattal dolgozni, mint szabó, vagy esetleg… Létrehozni egy saját márkát, amivel helyt tudok állni a magyar piacon. Nyilván meg kell találni és célozni azt a társadalmi réteget, aki ki mer lépni a kommersz üzletek, bérelt ruhák bűvköréből, de vonz ennek az egésznek a kihívás része is. Mert ha nem egy alap, konfekcióméretet szeretnék varrni egész életemben, akkor ki kell törni ebből a vevőkörből.

A képek Nemcsics Klári tulajdonát képezik, munkáit, illetve az esküvői szalon egyik modelljét ábrázolják.