Ha elmúlik a szerelem, vagy az egyik fél valami megbocsáthatatlan dolgot tesz, vagy esetleg mindkettő más irányba változik és fejlődik, akkor előbb-utóbb szakítanak. Tisztázzák, hogy már nem azonosak a céljaik, vagy nem azt érzik egymás iránt, amit korábban, és lezárják a kapcsolatot. A barátságban miért nem tesszük ezt?

Nem minden baráti kapcsolat tölt be fontos szerepet az életünkben: mindenkinek vannak olyan haverjai, akik többek puszta ismerősnél, kollégánál, de nem „testi-lelki jóbarátok”. (Ez a kifejezés egyébként honnan ered? Jobban végiggondolva kicsit fura…) Vannak azonban olyan barátságok, amik meghatározó szerepet töltenek be az életünkben, akár egy párkapcsolat. Gyerekkori barátságok, osztály- vagy edzőtársak, esetleg a szomszéd gyerekek. Hosszú évekig rengeteg közös élmény, együtt töltött idő határozza meg a kapcsolatot, de gyakran mégis megszakad. Valaki elköltözik, másik iskolába megy, vagy másik sportágat választ. Ideig-óráig még találkoznak, keresik egymást, aztán már csak az egyik fél próbálkozik, végül már ő sem.

Valahol természetes, hogy sok barátság nem állja ki az idő próbáját. De itt jelen van az a tényező, ami a szerelemben: az egyik félnek mindig fontosabb a kapcsolat, ő még küzdene érte, menteni akarja. Ő még keresi a másikat, felköszönti a születés- és névnapján, hívja közös programokra, próbál vele találkozni. A másik először csak kifogásokat keres, ígérget, de nem tart be semmit, egy idő után pedig már vissza sem ír.

Ahelyett, hogy azt mondaná: figyelj, nekem már nem olyan fontos ez a barátság, nem igénylem, hogy napi szinten kapcsolatban legyünk, kicsit vegyük lazábbra. Vagy valami hasonlót. Ehelyett hagyjuk, hogy a régi barát fusson utánunk. És ebben az a legrosszabb, hogy ilyen esetben az ember hajlamosabb még jobban megalázni magát, mint egy szakításkor. Mert ott azért ott van a női-férfi ellentét, a „nehogy már!”-faktor. A sértett büszkeség sok esetben megment attól, hogy átlépjünk egy határt.

De egy barátság elvesztésénél ez nem így van, a büszkeség jóval kisebb szerepet játszik a kapcsolat jellege miatt. Egy barátságért nem szégyellünk tényleg mindent megtenni, egy igaz barátságért. Nem féltjük úgy az önérzetünket, pedig csattanunk akkorát, mint egy szakításkor. És sok esetben a miértjét sem értjük annyira.

Csak állunk, ledöbbenve, hogy az a mély barátság, a sok közös emlék, a hatalmas röhögések, a közös sírások, a nagy lelkizések hogy jutottak el oda, hogy a testvérként szeretett és támogatott barát már egy „Boldog karácsonyt!” üzenetre sem ír vissza…?

Kép forrása: Pinterest