Bizonyítékokkal tudom alátámasztani, hogy tündéri kiskölyök voltam: kerek képem volt, aranybarna hajam, és még egy videó is van valahol VHS-en (hihi), amin Anyának mutogatom a karomon a muslicát, hogy „Anya bugáj!”

Tényleg, mi történt? Felnőttem. Szép lassan kikerültem abból a burokból, amiben a szüleim féltve-óvva neveltek, ahol nem ért semmilyen negatív hatás, vagy ha mégis, gyerekfejjel semmit nem érzékeltem belőle. Amikor viszont már igen, akkor a világ elkezdett átformálni, képessé tenni arra, hogy elviseljem a csapásait, és vegyem az akadályait. Valahol itt tűnt el a cukiság is.

De valamit talán sikerült megmentenem a bennem lakó kisgyerekből. A bogaraktól például még mindig félek, legalábbis attól, ami repül – és ezalól a helyes kis katicabogár sem kivétel, amit mindenki nagyon szórakoztatónak tart. Még mindig rajongok a plüssállatokért, különösen az elefántokért; pont ugyanolyan boldoggá tud tenni egy újabb kis állatka, mint ötévesen. Imádom a csíkos, színes zoknikat, meg úgy egyáltalán mindent, ami színes. A vattacukrot, a napsütést, a Balatont, a Twistert…

De valami köztem és a világ között eltörött. Már nem tudok azzal a nyitott bizalommal tekinteni rá és benne lévő emberekre, mint régen. Van, amikor tudatosan próbálok ezen változtatni, vagy figyelni rá, de alapvetően lett egy „ne szólj hozzám, ne nézz rám, ne érj hozzám” alapbeállítottságom az egész társadalommal kapcsolatban. A tetteimet nem, de az érzéseimet uralják az előítéletek, félek, gyanakszom. Ha mégsem teszem, kiröhög körülöttem a mindenség. Mert ki vagyok én, hogy merem másképp csinálni, mint ahogy a többség elképzeli, jónak látja?

A minket körülvevő világ alakít minket a saját képére: érzéketlen, visszahúzódó, egoista lényekké. Vagy az is lehet, hogy mi formáljuk a világot, mi tesszük tönkre a valódi értékeit?