Nem, nem az. Akkor sem az, ha Ady idejében sem 142 évvel korábban íródott műveket olvastak, mint például Bél Mátyás: Notitia Hungariae novae historico geographica című művét. Amit nyilván azért sem olvastak, mert akkoriban, ha az ember nem költő-műfordító volt, már nem tudott ilyen szinten latinul, és mert, már csak a címéből kiindulva, baromi unalmas volt. (Bocsánat! :D)

Ady, Kosztolányi, Karinthy műveiről viszont sok minden elmondható, de az nem, hogy unalmasak lennének. Rengeteg írásuk van, vers és próza egyaránt, ami olyan témát dolgoz fel, ami még most is aktuális. Vagy egyszerűen szép, és nem túlságosan szép, ami hétköznapi olvasásra már befogadhatatlan.

Félreértés ne essék: nem KÖTELEZŐ klasszikusokat olvasni, és én sem vagyok olyan elborult elme, hogy az Ady összessel ülök fel a hármas metróra, és Kőbánya-Kispesttől Újpest-Központig állomásonként átélek egy-egy katarzist. Az Ómagyar Mária-siralommal vagy Janus Pannoniusszal például ki lehet kergetni a világból. De Nyugat alkotói nem állnak olyan messze a ma emberétől.

A ma emberétől, a ma költőjétől, alkotójától. Szeretni a klasszikusokat, a Nyugatot, Móricz novelláit vagy Örkény egyperceseit nem egyenlő a kortárs irodalom lenézésével, vagy érdemeinek vitatásával. Tosoki Áron versblogja például személyes kedvencem, a rövidke sorok között mindenki talál olyat, ami a maga egyszerűségével azonnal betalál. A mi mindennapi életünkről ír, a bosszúságokról, a bulikról, sorban állásról, elveszett gyerekkori pulóverekről, tanakodó zsiráfokról vagy a sávokról a Kálvin téren.

Vagy ott van Rónoki Bertalan, az alig 21 éves pécsi srác, aki diszlexiás, és így ír verseket. Verseket, amik megérintenek, amik annyira hétköznapiak, és mégis líraiak, amik olvasás után eszünkbe jutnak a reggeli kávénál, és átjár az a borzongató érzés, hogy ezt nekünk írták, rólunk írták, és nem vagyunk egyedül a helyenként furcsa érzéseinkkel.

Nem lehet őket Kosztolányihoz, Radnótihoz hasonlítani. Hülyeség is. Más téma, más korszak, más olvasóközönség, egy a közös: mindegyik érték. Ők adni akartak és adni akarnak valamit a világnak, valami többet, mint a rohanó hétköznapok, valami maradandóbbat, valami igazat, és akár keményen, hidegen igazat. És ezt nem csak azoknak az emberekhez akarják eljuttatni, akiknek szerencséjük van velük egy időben élni, hanem az elkövetkezendő generációknak is.

Hogy egy mű milyen eszmei értéket képvisel, annak semmi köze nincs ahhoz, hogy mikor született. És nem határozza meg azt sem, hogy mennyire könnyen befogadható, mennyire szól a hétköznapok emberének, vagy inkább a fanatikus irodalom-rajongóknak. Centauri Kék angyal című novelláját például nem olvastatnám el akárkivel. Pedig zseniális! De kell egyfajta beállítottság ahhoz, hogy ezt a zsenialitásában elborult művet, amely az ihletet hajcsár-szerű kék angyal formájában ábrázolja, aki folyton csak mondja: írj, írj, kifulladásig, mindegy, hogy mit, de holnap ez már nem elég… És aki emellé megad mindent az alkotónak, csecséből eteti-itatja, aztán szeretkezik vele az asztalon! :D

És ez kérem, egy kortárs mű, szerzője magyar, aki még ma is alkot.

Kép forrása: regikonyvek.hu