Szokták mondani, hogy egy panelban sosincs egyedül az ember: valaki biztosan fúr, éli a nemi életét vagy neveli a gyerekét, nehogy bárki magányosnak, elhagyatottnak érezze magát.

Hát vidéken ez másképp van. Persze átlagos esetben itt is vannak az embernek szomszédjai, de minket az a szerencse ért, hogy 95 lépcsővel lejjebb laknak, mint mi. :D Ergó lehet üvöltetni a zenét, kiabálni a kutya után (bár ezt speciel az egész falu hallja néha szerintem), és a filmeket is nyugodtan nézhetjük mozihangerővel, ha épp úgy tartja kedvünk…

A dolog másik oldala, hogy amikor csend van, akkor viszont NAGYON. Kertesházban nőttem fel, de 19 évig szinte sosem voltam egyedül, tesóim, Anyukámék, a Mama, és sokáig nagybátyám is velünk lakott. Külön lakásokban persze, de mégis egy házban. Aztán mikor Élettel Újpestre költöztünk, ez megváltozott. Sokat dolgozott, így gyakran voltam egyedül, akár éjszaka is. De valahogy sose volt para, teljesen jól elvoltam, nem zavartak a szomszédok, a szirénázó mentőautók sem, még az se igazán, amikor egy eléggé csatak részeg bácsi hajnali kettőkor átsétált a lakótelepen és olyanokat üvöltözött teli torokból, hogy MINDEN MAGYAR ROHADJON MEG. Nem mondom, hogy kellemes volt erre ébredni az éjszaka közepén, de nem hagyott bennem mély nyomot a történet. :D

A körülöttünk lévő erdő hangjai viszont baromira meg tudnak ijeszteni. Olyan sokan irigyelnek, hogy csend és madárcsicsergés, távol a város zaja… Én meg a fél karomat adnám egy szirénázó mentőautóért vagy a villamos csilingeléséért. :D Oké, a madárcsicsergés nem ijesztő, ezt aláírom. De én azt szoktam meg, hogy valaki mindig kopácsol a radiátor csövén, kiabál a lakótársával, vagy csapkodja az ajtót. Itt meg az ember egyedül van otthon este, lefekvéshez készülődik, és valami állatka folyamatosan neszez a szomszédban, vagy éppen a néma csöndben felhuhog egy bagoly… Biztosan én vagyok elcseszett, de frászt kapok ezektől a zajoktól. Igazán hozzászokhattam volna ennyi idő alatt, de mindig előrukkol az erdő valami számomra új produkcióval.

Kicsit úgy érzem magam ilyenkor, mintha megint hatéves lennék, és nem mernék sötétben lemenni a földszintre…