Szombaton volt a tél első napja: kellemes, nulla fok körüli, száraz, ideális téli hőmérséklet, apró szállingózó hópihékkel. Az első hivatalos napja pedig hétfőn. Mert nincs tél addig, amíg nem estem le a kertben a lépcsőn. :D Mindenkit, aki látta már a lépcsőnket, megnyugtatok: jól vagyok. Élet is, pedig hajnalban ő is dobott egy seggest, az emeleten még felálomban is hallottam a puffanást. Az már nem jutott el az agyamig, hogy ő azért velem ellentétben nem szokott csak úgy leesni a lépcsőn, tehát valószínű, hogy le van fagyva... :D

Ilyenkor szívet melengető nosztalgiával gondol az ember a panelházak áporodott levegőjű lépcsőházára, benne a szocializmust idéző, színéből és állapotából ítélve abból a korszakból ottmaradt gumi csúszásgátlóval a lépcsőkön. Hogy a liftről már ne is beszéljünk.

Az is igaz, hogy nem a téli bakancsom volt rajtam, ami azért elég jó talpszerkezettel rendelkezik – hanem egy bélelt, magasszárú cipő, ami, hogy szépen fogalmazzak, csúszik, mint a vizes takony.

Mikor ősszel hullani kezdenek a levelek, mindig azt gondolom, hogy nincs annál rosszabb, mint mikor az ember a 95 lépcső végére ér a söpréssel, és két percre rá egy könnyed őszi fuvallat újfent falevélszőnyeggel terít be mindent… Aztán leesik az első hó, és rájövök, hogy azt söpörni sokkal rosszabb, és veszélyesebb. :D

Aki látta már a lépcsőnket, ismét megnyugtatom: sokkal jobb a helyzet, mint másfél éve volt. Egész pöpec feljáró lett csináltatva a kertbe. Egy a bibi vele: hogy ne álljon meg rajta a víz, kicsit lejt. Ami baromi jó, csak én sem állok meg rajta...