Néha hiányzik Pest. Nem olyan "belehalok" módon, de azért hiányzik. Egy-két terület különösen honvágyat tud kelteni bennem: Újpesten és Óbudán imádtam lakni. Zugló csak azért nem kerül ebbe a csoportba, mert ott egy idióta volt a főbérlőm, különben azt a környéket is szerettem. Még az ablak alatt elrobogó villamost is.
És persze ott vannak a kényelmi okok. Aki úgy nő fel, hogy "tekerem és meleg van", annak baromi nehéz átállni egy fatüzelésű kazánra. :') Szerencsére már egész jól megtanultam begyújtani. De mikor még azon a szinten voltam, hogy már ez a procedúra elvett egy órát az életemből, annyit bénáztam, akkor komolyan fontolóra vettem, hogy inkább megfagyok. ⛄
A másik, ami baromira hiányzik, az a sarki éjjel-nappali. :D Az egyetlen élelmiszer üzlet a falu másik végén van, szombaton háromkor, vasárnap már egykor zár. Persze valahol ez teljesen érthető, én is utáltam vasárnap este hétig dolgozni, csak azért fura volt megszokni.
De ezek a hiányok eltörpülnek, mikor egy őszi este, pizsiben és pulcsiban kiülök a teraszra egy pohár borral és egy szál cigivel. Ilyenkor érzem, hogy milyen gyorsan kezd a szívemhez nőni ez a hely is. Hallgatom a Duna másik oldalán zakatoló vonatot és a kis tacsit, aki talán három házzal arrébb lakik a főúton, és minden falevelet megugat (ez így ősszel lássuk be, elég nagy feladat). Nézem a sötétbe burkolózó Dunakanyart, a folyón kivilágítva úszó hajókat, és a megszámlálhatatlan csillagot a fejem felett.
Ezek azok a pillanatok, amikor rájövök hogy ez a hely is örök szerelem lesz.